2017-ben állítottak fel a várgesztesi községháza előtti parkban egy, a márkushegyi bányából származó csillét az egykori bányászok kérésére, azóta ott emlékeznek meg a Bányásznapról. Szeptember 6-án a szentmisét követő ünnepséget Eckné Csákvári Valéria polgármester nyitotta, aki szeretettel és tisztelettel köszöntötte a megjelenteket, külön az egykori és mai bányászokat, valamint családtagjaikat.

Mint fogalmazott, a jeles nap évről évre lehetőséget ad arra, hogy egy pillanatra megálljanak, elcsendesedjenek, és gondolataikat azok felé fordítsák, akik életük jelentős részét a bányászatnak, ennek a nehéz, embert próbáló, mégis nagy múltú és nemes hagyományokat őrző hivatásnak szentelték.

A bányász munkája soha nem volt pusztán foglalkozás – hangsúlyozta. Hivatás volt, amelyhez a testi erő és szakmai tudás mellett rendíthetetlen kitartásra, fegyelemre és bátorságra is szükség volt. A föld mélyén, gyakran mostoha és veszélyes körülmények között dolgozók pontosan tudták, hogy odalent az ember nem csupán önmagáért felel, a biztonság, az élet és a hazatérés sokszor azon múlt, mennyire tudtak egymásra figyelni és egymásért helytállni. Ebből fakadt a bányászközösségek egyik legfontosabb értéke, az összetartozás is. A bajtársiasság nem pusztán szép szó volt számukra, hanem a mindennapok valósága és erkölcsi parancsa – fogalmazott.

A polgármester felidézte, hogy a bányászat a térség múltjának is elválaszthatatlan része. Hosszú évtizedeken át családok sokaságának biztosított munkát, megélhetést és jövőt, a bányák körül pedig nem csupán munkahelyek, hanem közösségek születtek. Otthonok épültek, családok alapítottak életet, barátságok és emberi kapcsolatok szövődtek, s közben olyan hagyományok formálódtak, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

A bányászathoz kapcsolódó történetek, emlékek és szokások ezért ma már közös örökségünk részei, ugyanakkor az ünnepen azokról sem feledkezhetnek meg, akiktől a bányászmunka súlyos áldozatot követelt. Voltak, akik egészségüket tették kockára, és voltak, akik életüket áldozták munkájukért, egy napon elindultak otthonról, de többé nem térhettek vissza szeretteikhez. Az ő sorsuk arra figyelmeztet bennünket, hogy az életnél, a családnál és az egymás iránti felelősségnél nincs nagyobb érték – emelte ki, hozzátéve, hogy egy közösség akkor őrzi méltón a múltját, ha nem csupán a sikerekre, hanem az azok mögött álló áldozatokra is emlékezik.

Külön örömnek és megtiszteltetésnek nevezte, hogy Várgesztesen ma is élnek egykori bányászok, akik személyes emlékeikkel, történeteikkel őrzik e korszak örökségét. Szavaikban ott élnek a mindennapok, a munka nehézségei, az örömök és veszteségek, a hazatérés pillanatai, a barátságok és a bajtársi kötelékek. Éppen ezért fontos ezeket a történeteket meghallgatni, megőrizni és továbbadni a fiatalabb nemzedékek számára. Egy közösség emlékezete addig él, amíg vannak, akik mesélnek róla, és vannak, akik meghallgatják – hangzott el.

Bár azóta sokat változott a világ, átalakult a bányászat szerepe, és egy korszak lassan történelemmé vált, az általa képviselt értékek mit sem veszítettek jelentőségükből. A szorgalom, a kitartás, a becsületes munka, a felelősségvállalás, a bajtársiasság és az összetartozás ma is olyan erények, amelyekre szükségük van a közösségeknek. A múlt nem arra való, hogy benne éljünk, hanem arra, hogy tudjuk, honnan érkeztünk. A hagyomány pedig nem pusztán emlék: olyan örökség, amelyet nekünk kell tovább vinnünk – fogalmazott a polgármester, végül köszönetet mondott a bányászoknak kitartásukért, bátorságukért és becsületes munkájukért, valamint azért a példáért, amelyet összetartásból, emberségből és egymás iránti felelősségből hagytak örökül.

Jó szerencsét! Két egyszerű szó. De benne van egy régi szakma minden tapasztalata: az indulás a műszakba, a föld alatti munka csendje és zaja, a társakba vetett bizalom, és az a természetes kívánság, hogy a nap végén mindenki rendben hazatérjen – hangzott el Szolga Róberttől, aki egy régi bányászéneket is felidézett: Imhol a föld alá megyünk, aknák, s tárnákon át. S a napfényt fölváltja ott lenn a gyönge mécsvilág... Bányásznapon nemcsak egy szakmát ünneplünk. Köszöntjük azokat, akik ma is ezt a munkát végzik, és azokat is, akik már csak emlékeikben járják végig a régi munkahelyeket. Gondolunk azokra a társakra is, akik már nem lehetnek közöttünk. És közben megmarad valami, amit sem egy bánya bezárása, sem az eltelt évek nem tudnak igazán eltüntetni: a közös múlt, a bajtársiasság, és egy köszönés, amelyet a bányászember ma is ugyanúgy ért: Jó szerencsét! – fogalmazott, s gondolatai zárásaként Kónya Lajos: „Megindulnak a csillék” című versével hajtott fejet.

A megemlékezés részeként az emlékhely talapzatánál a Nyugdíjas Bányász Szakszervezet képviseletében Imeli János, Mautner János és Kanyó Ferenc helyezte el a kegyelet virágait, miközben a Német Kultúregyesület Várgesztes Dalköre előadásában felcsendült a Bányász Himnusz, majd Mautner János Szepesi Zsuzsanna „Bányászhősök” című versével, a dalkör pedig a föld mélyén végzett nehéz munkát, a bajtársi összetartozást és a szerencsés hazatérés reményét idéző „Glück auf!” ének előadásával tisztelgett széncsaták hősei előtt.