Szent Borbála a hirtelen halállal járó, veszélyes szakmát űzők védőszentje, Európa csaknem minden országában évszázadok óta megünneplik december 4-én a védőszent napját.

Elterjedése és fennmaradása annak köszönhető, hogy a természettel vívott harc egész Európában közös bányászhagyományokat és szokásokat alakított ki. Már a középkorban, az antik és a pogány hagyományok újszerű folytatásaként minden mesterségnek és foglalkozásnak égi patrónust, védelmezőt kerestek.

Szent Borbála egyike a középkor és a barokk világ legtiszteletreméltóbb nőszentjeinek. A bányában, lőporral végzett robbantások megkezdését követően, valamint a sújtólég – robbanások gyakoribbá válásával is kérték a szent oltalmát. A puskaporral végzett veszélyes műveletek miatt választották a tüzérek is védőszentjüknek Borbálát.

De miért lett a bányászok védőszentje Szent Borbála, hiszen a bányászattal, a bányászkodással való kapcsolata nem ismert, ugyanakkor a foglalkozások védőszentjei kapcsolatban vannak az adott foglalkozással.

A bányászok mindig örökös veszedelemben dolgoztak. Végszükségben fordultak Borbálához, mint védőszenthez, aki védett a hirtelen halál, a sebesülés, a villámcsapás és a tűzvész ellen. A hirtelen halál elleni védelem magyarázata abban kereshető, hogy Borbála azt a kegyelmet kérte Istentől, hogy ne hagyja meghalni az utolsó kenet felvétele nélkül.

A bányászok – a hagyománytiszteletük következtében – mindig kiemelkedtek a többi szakma művelői közül. Ennek oka valószínűleg abban is kereshető, hogy a legősibb mesterség művelői a bányászok. A hagyományok ápolásában az Alma Mater-ből hozott örökség is meghatározó szerepet játszik.

Évszázadokon át a leszállás előtt – a felolvasóteremben – a kijelölt vájár így fohászkodott: “Oh, Szent Borbála! Hozzád fordulunk mindazok, kik a föld mélyébe leereszkedünk. Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól. Könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké. Ámen.”