Második alkalommal tartanak medvehetet a várgesztesi Német Nemzetiségi Óvodában, ahová február 2-án a gyerkőcök kedvenc macijukat magukhoz ölelve érkeztek: volt, aki plüss táskából „varázsolta elő”, volt, aki egészen aprót vitt magával, volt, aki olyan hatalmasat, hogy nem kis feladatnak bizonyult vele a tánc, a játék.
Merthogy ezen a héten minden a medvéről szól. Az állat alakját a gyerekek mozgással járó német és magyar versekben, énekekben idézik meg, kiszíneztek egy hatalmas mackót, ami az öltözőt díszíti, barkácsoltak, maci fejdíszt készítettek, és február 2-án még a tornaóra főszereplője is a medve volt: a "nagy" maci, azaz a gyerekek a "bocsaikkal" különböző akadályokat teljesítettek. A mozgásukat macitalpak irányították, hol jobbra, hol balra, hol egy, hol két lábon ugráltak, átbújtak a bokrokon, legyőzték az útjukba kerülő akadályokat, hogy a végén eljussanak a meleg barlangjukba. S mivel a maci egyik kedvenc csemegéje a méz, természetesen ez az édes, egészséges finomság is színesítette az apróságok heti "étlapját".
A néphagyomány szerint, ha február 2-án a medve előjön a barlangjából és meglátja az árnyékát, akkor visszabújik még téli álmot aludni, mert még hideg jöhet. De ha borús felhők takarják az eget, az a maci számára azt jelenti, hogy már lassan vége a télnek. E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza, egyes nézetek szerint a "Nagy Mesemondó" Jókai Mór fantáziájában született meg az időjós medve alakja, mégpedig így:
"Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve visszamegy odújába. Pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább, mert ez még csak a tél kacérkodása.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van. Hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani. Kár- kár várnotok! Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."
Az esemény képeit a galériában tekintheti meg.