1945. január 6-án Várgesztesről hatvanegy 16 és 55 év közötti férfit hurcoltak el „málenkij robotra”. Nem voltak katonák, civil lakosokat kényszerítettek hadifogságba. A kifosztott faluban csak az asszonyok, gyermekek és beteg idősek maradtak…
1945. január 6-a Várgesztes FEKETE NAP-ja volt, amelyre – ahogy január 2-án Rising Károlyné polgármester fogalmazott – történelmi felelősségünk emlékezni, ezért önkormányzataink fogadalma, hogy amíg él a faluban ember, emlékeztetnek és emlékeznek.
A 2022-es év első várgesztesi eseményén, a megemlékezésen Dr. Kis József diakónus gondolatait követően a település első embere idézte fel a 77 évvel ezelőtti borzalmakat, arra kérve a jelenlévőket, hogy a több évtizedes elhallgattatás és elhallgatás után a családokban meséljenek az eseményekről, hiszen a kényszermunkára elvittek valós életének megismerése a 24. órában van. Már csak azok tudják elmondani a történteket, akik fiatalként átélték, látták, ahogy a férfiak – nagyapák, apák, bátyák és unokafivérek – a jelenlegi buszmegálló helyén szerszámokkal és 3 napi élelemmel gyülekeztek. Soha sem fogom elfelejteni, amit apósom mesélt, hogy milyen állapotok voltak a fűtetlen vagonokban, milyen áldatlan állapotok között tudtak összetartani, amíg együtt voltak a gesztesiek. Már a szállításuk alatt is elhunytak néhányan a hideg, az éhezés és a hastifusz miatt. Az érintettek egy része meggyötörten és betegen érkezett haza. Voltak, akikre évekig vártak, reménykedtek a hazatérésükben, de hiába… soha nem tértek vissza Gesztesre, a temetési helyük is ismeretlen – hangzottak a megrendítő mondatok a polgármestertől.
Éveken keresztül vártak a családok arra, hogy legalább egy levelet kapjanak, de nem érkezett. Ahogy a visszajöttek elmesélték, még a pici ceruzát is elvették tőlük, és két év elteltével kaptak egy darab papírt. Azt a borzalmat, amit ők átéltek, elképzelni sem tudjuk. Foszlányokat tudni csak azoktól, akik átélték és visszatérhettek – Hartdégen Sándorné, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökhelyettese az 1998-ban készült, „Valahol a Duna mentén” című filmben megszólaló két várgesztesi férfi visszaemlékezéseiből idézett: gyalog, hiányos ruházatban indultak útnak, Vértessomlón pihentek meg, majd a gyaloglás egészen Bajáig tartott, de addigra már ketten életüket vesztették. Ott vagonba zsúfolták valamennyiüket, öt napig tartott az út megállás nélkül. Temesváron még rosszabb helyzet fogadta őket: kétszemélyes cellába zsúfoltak be 25 embert. Nem kaptak vizet, a pocsolyákból próbáltak inni, emiatt kitört a járvány, a tífusz. A betegeket visszaszállították Szegedre, a kórházban meztelenre vetkőztetve vártak a ruháikra… Hartdégen Sándorné férjének nagybátyja is átélte a borzalmakat, ő mondta el korábban, hogy a szeme láttára halt meg egy gesztesi férfi, aki már nem bírta tovább. A „málenkij robot” Várgesztesen több áldozatot követelt, mint a két világháború összesen. Imádkozzunk érte, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő, a gyermekeink ezt a borzalmat soha ne élhessék át! – fogalmazott az áldozatok előtti tisztelgésen, melyen a Német Kultúregyesület Dalköre fájdalmas dalokkal, az önkormányzatok és a gesztesi hagyományőrzők a kegyelet virágaival tisztelegtek a Hősi Emlékműnél, amely kőbe vésve hirdeti: Sírjuk távolban, emlékük szívünkben.
Az esemény képeit a galériában tekintheti meg.